Igyekeztem
óvatosan lépkedni, és meg voltam győződve róla, hogy ez sikerül is, ám a
fogyasztott italmennyiség valószínűleg ennek ellenére sem engedte. Lassan a
tető széléhez értem, már nem is azért, hogy megcsodáljam a várost, nem tudtam,
hogy minek mászkálok. Azt hiszem, szenvedtem, ahogy mindig, és azt hittem,
ettől jobb lesz. Még ebben az állapotomban is tudtam, hogy óriási baromságot
csinálok, és néha gyűlöltem magam azért, akivé váltam. Mindezt az első alkalomnak
köszönhetem.
Emlékeztem
a másnapi sűrű, szürke égboltra, mely úgy nehezedett fölénk, mint valami
figyelő állat. Figyelte a zsákmányt, mi pedig, a hétköznapi ember, iszonyodtunk
tőle, mert tudtuk, hogy az áldozatai vagyunk. Áldozatnak éreztem magam. Vajon
tényleg tőle iszonyodtam, vagy magamtól? Magamtól, és attól, akivé válni
akartam.
Gondolatmenetemet
akkor egy fiú szakította meg. Egy mozgássérült fiú, aki közvetlenül mellettem
ült a buszon, én pedig csak álltam ott, s a busz hirtelen fékezésére ő rágurult
a lábamra. „Elnézést, ugye nem mentem önre?” – kérdezte. Tekintetében a szokott
aggodalom, nyilvánvalóan nem az első eset. A hanglejtés igazán tisztelettudó.
Nyugtatólag bizonygattam, hogy semmi baj nem történt.
Hogy
miért akartam valaki mássá válni, és miért volt ez akkor hát mégis
visszataszító?
Nem
születtem tipikusan egyszerű embernek, s mint ilyen, hatalmas akaraterő, és
tudatos ellenállás óvott meg generációnk szörnyű betegségétől, az alkoholizmustól,
és efféléktől. Már nem is azért, mert ki akartam lógni a sorból, egyszerűen a
hihetetlenül szilárd erkölcsi képzelgéseim nem engedték. A fejemben ott volt
egy egész könyvre való szabály, aminek meg kellett felelnem, és az engem
körülvevő embereket is úgy válogattam, hogy ezeknek tökéletesen megfeleljenek.
Nem is voltak túl sokan, azt meg kell vallani.
Egy
tipikus mai simán csak úgy nevezne, hogy; Unalmas. Talán az is voltam. Unalmas,
szürke. A körülöttem élő emberek pedig nem próbálkoztak sokáig a betörésemmel,
mert nyilvánvalóan lehetetlen volt. Nekik a hetet egy hatalmas buli tartotta
össze, én szívesebben megnéztem egy egyszerű horrort, ami végül sok esetben nem
is tetszett.
Senki
nem értett, senki nem is akart a társaságába, engem pedig abszolút nem zavart a
dolog. Tökéletesen elvoltam a magam világában, a saját sötét vermemben.
Amíg
nem találkoztam ővele.
Megértett,
sokban hasonlítottunk. Talán kicsit az ízlésünk is, de az még nem kopott össze
eléggé, és azt hiszem a világnézetünk is hasonló volt. Szerettem vele olyan dolgokról
beszélgetni, ami túl mély ahhoz, hogy más is értse. Mások nem értették, és
őrültnek, elvontnak neveztek. Ahogy őt is sokan. Ő értette, néha olyan szavakat
használt, és olyan gondolatokat vetett fel, amiket én magam is éppen ugyanúgy,
vagy csak hasonlóképpen gondolok. Ez tetszett, és az érdeklődési körének nagy
része az, ahogy velem bánt, ami köztünk volt. Egy láthatatlan kapocs. Mintha
életem korábbi éveiben azért lett volna hiábavaló minden próbálkozásom egy szerelemre,
mert őt vártam.
Az
egyetlen eltérés közöttünk, és talán a legnagyobb, és ijesztőbb; Egy hatalmas
szakadék módjára terült el közöttünk. Féltem, hogy ez lesz az, ami egy nap
tönkretesz mindent, egy egyébként olyan jó dolgot. Az ő életében fontos
szerepet játszott, hogy a társaság középpontjában álljon, és mindig ott legyen,
ahol szórakoztató a társaság és van némi alkohol. S habár a saját elmondása
szerint kiélte már ezt az időszakát, én mégsem bírtam elviselni, ahogyan
egyszerűen csak oda veti; Igen. Néhányat, mikor afelől érdeklődnek, iszik-e a
pálinkából. Tudtam, hogy eltúlzom, mégsem parancsolhattam annak, amit érzek. A
rossz érzéseknek a jövőre nézve.
Csak
két rosszabb volt annál, amikor láttam, hogy iszik. Az, amikor tudtam, hogy
iszik, de nem voltam ott. Vagy, amikor próbálta elhitetni, hogy nem iszik, de
én úgy sejtettem, hogy igen. Olyankor gondolkodtam el felőle, hogy talán mégsem
vagyunk egymáshoz valók. Nagyon sokszor felmerült bennem, hogy abba kell hagyni
még mielőtt nagyon belemegyünk, de akkor már késő volt. Túlságosan szerettem,
és az alkohol volt az a szuka, akire egyedül féltékeny voltam. Úgy gondoltam,
az lehet az egyetlen, aki megronthatja a kapcsolatunkat. Mégsem vehettem rá,
hogy ne csináljon valamit, ami nélkül élnie nem lehet. Hiszen milyen buli az,
amiben nem lehet lerészegedni? Az csak üldögélés egy kanapén egy idegen
lakásán, aki halál unalmas, és a vendégek szívesebben küldenék inkább a pokolra,
mintsem még egy pillanatot a buliján töltsenek. Egészen más oldalról igyekeztem
megoldani a problémát. Nem akartam rajta változtatni, ő tökéletes volt. Egy
felnőtt ember, saját élettel, és én ennek az embernek adtam oda a szívem. Mivel
nem akartam, hogy olyasmit csináljon, amitől ilyen szinten képes vagyok
megundorodni tőle, de nem akartam megváltoztatni sem; EGY ÚT MARADT.
Nekem
magamnak kellett megváltoznom, s amikor erre rájöttem, elhatároztam, hogy; „úgy
bebaszok, mint a szar” legalább egyszer. Nem tettem semmit, nem említettem
senkinek, csak vártam az alkalmat, ami eljött. Rövid idő után, alig néhány nap
múlva eljött, és ó, milyen tökéletes alkalom volt az. Soha jobb lehetőség.
Megragadtam.
Végtére
is csak az volt a kérésem, hogy mindig mindenből éppen ugyanannyit kapjak,
amennyit ő is, se többet, se kevesebbet. Tudtam, hogy nekem az akkor is elég
lesz, ha aznap visszafogja magát, sőt, sok is. Nem zavart. Ha kinyírom magam,
akkor legalább a szerelem nevében tettem, ha megmaradok, egy lépéssel közelebb
leszek hozzá.
Meghasonlottam
önmagammal. Olyasmit akartam magamból faragni, ami ellen egész odáig harcoltam.
Nyugodtan,
óvatos egymásutánjában csurgattam le a maró löttyöt szegény, erre fel nem
készült torkomon. Bármilyen ostobán hangzik, rövidesen majdnem olyan volt, mint,
amikor kilenc évesen agyrázkódást kaptam, amint fejjel belefúródtam a földbe, ahogy
elestem a biciklivel. Akkor is próbáltam feltűnés nélkül kihordani két lábon.
Talán akkor jobban is sikerült.
Semmi
egyebet nem éreztem, csak azt az undort magam iránt. Le kellett küzdeni. Nem
lehetett mást csinálni, le kellett küzdeni. Így tettem. Az első után a cucc
egyre gyorsabban csúszott le, nem kellett félnem, hogy kihányom, még mielőtt
lenyelném. Tényleg nem éreztem semmit, ha csak azt nem, hogy a végtagjaim nem
léteznek többé. Illetve a gravitáció szűnt meg körülöttük, olyan könnyedek
lettek. Csupán ötig? Számoltam emlékezetem szerint. Elképzeltem, magam, ahogy teljesen
normálisan viselkedtem, ami valószínűleg rohadtul nem volt úgy, de én
igyekeztem… később nem mertem megkérdezni, mert szégyelltem magam, azután pedig
nem volt már aktuális. Bevallom, kíváncsi lettem volna, mennyire sikerült
tartanom magam a saját elveimhez, ameddig tényleg el nem értem a „saját
hányásában” fetrengős szintre, azaz be nem zárult mögöttem az aranycső. Igen, egy aranycsőben hátráltam, és a valóság volt a bemeneti nyílás, s az lassanként szűkült, mígnem végleg megszűnt létezni. Kár érte. Pedig az ember
milyen szépen ki tudná ismerni az igazi önmagát részegen azt, aki ő valójában.
Hiszen, ha feloldódik a kontroll, amit a társadalom kényszerít rád, és te magadra…
hát nem felszínre tör a valódi én? Mennyire vagy őszinte?
Körülbelül
ott veszítettem el a fonalat véglegesen, amikor feladtam. Nagyon sokáig küzdöttem ellene,
és igyekeztem minél több alkoholt juttatni a szervezetembe, úgy, hogy közben az
agyam végig tiltakozott a felszívódása ellen, ám ez kevésbé sikerült, mint
szerettem volna. Az utolsó határozott emlékemben a vécé fölé hajolva igyekeztem
meggyőzni magam, hogy ha sikerül felállnom, akkor már jól vagyok. De félúton
meggondoltam magam, és feladtam a küzdelmet, hagytam, hogy maga alá gyűrjön
néhány aprócska pálinka, és tehetetlenül a vécére rogytam arccal. Végig ott
volt mellettem, akkor eszméltem fel rá, hogy nem is vagyok benne biztos, mikor
került oda. Gondolkodtam rajta, de hiába. Ahogy az igyekezetem is hiábavaló
volt. Se gondolkodni, sem pedig hányni nem tudtam érdemben, ellenben éreztem,
ahogy forog a szoba, és semmit nem akartam jobban, mint „leállítani végre a
picsába.”
Megkértem,
hogy ne hagyjon ott. Számomra ez jelentette a megsemmisülést. Mostoha marionett
bábként rostokoltam a vécé mellett, és könyörögtem, hogy ne hagyjon ott, amikor
normális esetben elzavartam volna. Pont ő az, akinek nem kellett volna látnia
ezt a jelenetet. Nem akartam végleg kiábrándítani magamból, de ott, akkor már
mindegy volt. Mindegynek éreztem, mint egy haldokló. Ennek ellenére nem estem
kétségbe, tudtam, hogy vége lesz, és akkor végre a szoba is megáll, és nem kell
többet erőlködnöm, hogy kijöjjön a java.
Néhány
határozatlan emlék erejéig vissza-visszatértem a valóságba, pont mindig akkor,
mikor sikerült valamit újra visszaküldeni a természetnek. Az este további
részére nem emlékszem, és azt, amit én szoktam, most ő csinálta meg helyettem. Elintézte,
hogy egyben ágyba kerüljek, s ezzel bebizonyította, hogy szeret. Ténylegesen, nem csak üres szavakkal. Tudtam, hogy haragszik, mert sajnos többre emlékeztem, mint kellett volna. Nem akartam, hogy haragudjon, de eltökéltem, hogy ezentúl is sokszor kell majd neki.
Mellette
ébredtem az ágyban; éltem. Az aznapi közérzetemet inkább a szégyenem, mint a
fejfájásom, hányingerem, és szédülésem, csapta agyon. Harcos vagyok, a fizikai
megpróbáltatást el tudom viselni, bármi legyen is az. De azt a lelki törést,
amit a saját magam gyengesége, és az okozott, hogy ott és akkor feladtam a
harcot… semmi sem tudta begyógyítani.
S
habár igyekezett úgy viselkedni, mint aki nem néz rám másként… éreztem, hogy
akkor is túlzásba estem. Hiába nem néz rám másként az elmondása alapján. Én
másként nézek magamra. Sosem leszek, és nem is akarok ugyan az lenni többé, aki
annak előtte voltam, az nem illik össze ővele.
Megfogadtam,
hogy soha többet nem iszom hányásig, de… azt is megfogadtam, hogy nem fogom
letenni a fegyvert. Szeretem őt. Nem lehet, hogy ez az egyetlen probléma vessen
véget ennek a kapcsolatnak. Azt nem fogom hagyni.
Leléptem
a tető pereméről, és zuhanni kezdtem. Nem ezt akartam, de mire rájöttem, már
késő volt. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul, és kapkodni próbálom a
levegőt, de ez nem egészen sikerült. Túl gyorsan zuhantam. Hirtelen pánik tört
rám, az a rettenetes félelem, amitől visszataszító vigyor kúszik szét az ember
arcán, hogy majd’ körbeéri. Egy ostoba mosollyal a képemen vettem tudomásul,
hogy nekem lett igazam;
Mégsem
az alkoholmérgezésbe fogok belepusztulni.
– Mi a fenéért akartál annyira, amikor nagyon jól tudtad,
hogy nem vagyunk összevalók? – kérdeztem magam elé suttogva még utolsó lélegzetemmel,
de ő ezt már nem hallhatta. Nem volt ott.
Zajos
becsapódásomra hangyabolyként került elő a jól ismert tömeg. Sikoltoztak, és
hangosan magyarázták egymásnak, ami történt. Valaki mentőt hívott, és rendőrt
de már hiába. A mentősök nem tudtak segíteni szétmállott testemen.
Meghaltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése